Az év májusa stabil helyzetet talál majd. Vagy nyer a választáson kétharmaddal a Fidesz, vagy pedig nem. Kiábrándítóan földhözragadt egy tavaszunk lesz, kiábrándítóan földhözragadt lehetőségeket vázolok most fel. Mert ahogy a hó elolvad, és a kopogtató összegyűlik, aztán az öregek a nyugdíjról beszélnek majd az utcákon, végeredményben bárki, bárhogyan mosolyog majd, a lényeg a kétharmadon van.

Írásom útmutatót nyújt a vesztett helyzet esetére, amikor a Fidesz nem válik egyeduralkodóvá, és szüksége lesz egy második pártra. Az írás az emberekkel foglalkozik. Az írásom a politikát csak felszínen érinti, mert ugye kasban a méh, és rózsában a rózsabogár, úgy fog puhapárnák közt álomba szenderülni minden jobbikos mozgalmár.

Tény, hogy a párt kilépett a mozgalmi keretekből, van már sajtósa, biztonsági szolgálata, vannak neki irodái, a szükség növesztett holdudvart, és nekem, aki távolodik a mozgalomból a szavazólét felé, és már nem plakátol, vagy visz épp árpádsávos lobogót kiejthetetlen nevű falukba, nekem már úgy tűnik befutott a párt. Hogy nem kölykök játszadozásáról beszélünk, hanem munkáról. Egy tömegpártról van szó, ami élvezi a választók ötödének a bizalmát.

Nincs már szükség a mozgalmárokra. A három pártból álló parlamentben majd egyezkedések lesznek, és hevült viták a zárt ajtók mögött, hogy a kétharmad meglegyen, és ti fiatalok, akik segítettek, majd téliálomba kényszerültök, hisz már nem ti teszitek fontossá a pártot. Majd talán mehettek a Kossuth térre nyomást gyakorolni, maximum.

Szavazókká lettetek. Egyetlen egy dologgal tartoztok már csak a pártnak, a szavazatotokkal. Terhet fogtok jelenteni a pártnak ugyanis, ha továbbra is ilyen mitugrászok maradtok. Mert ti fiatalok vagytok, ti mind lánglelkűknek tűntök, hogy fogjátok elviselni, mikor a negyvenévesek is csillogó szemmel állnak mellettek, olyanokról gagyogva, amit ti már követni sem tudtok.
Nem kell többé kocsmában szátokon kiejteni hogy „Trianon”, lehet már pihenni hagyni az estét. Nem kell elmondanotok úton-útfélen a véleményetek, már nem küldetésben vagytok, nem kell a harctéri idegesség. Nem kell minden nap bámulni az kurucinfot, vagy a barrikádot, vagy a bombagyárt.

Nem kell kreatívnak lenni, nem kötelező alkotni. Nem kell az életetek felé rendelni a pártot. Mehettek vissza a szakközepekbe, tanuljatok szakmát. A gimnáziumokba, menjetek érettségizni. Legyetek úton a diploma felé, a család felé, és legyen prioritása megint a dolgoknak.
Tanuljátok meg újra a dolgok értékét! Ne kallódjatok tovább plakátragasztásban, ne ragadjatok le a mindennapi kocsmázásban, szakadjatok ki a körből, már nem kell berúgni minden nap.

Értékelje át magában mindenki, mit jelentett neki, amit eddig tett. Alternatívát? Mert akkor lehet folytatni. Ha jót akartok tenni, lehet majd folytatni, hiába vesztettétek el a fontosságotok. Küldjetek segélyt, adományt továbbra is. Találjatok egy ügyet, vagy bármit. Nem kell szavazókká lennetek, ágyban, párnák között, pornót nézve a tévében.

Létezik egy élmény, pontosabban élmények típusa, olyanok amiket nem illene látnunk. No, semmi pornográfia nem fog következni, ugyanis vallom, hogy minden fellebbent szoknya, és kilibbent mell a jogos jussunk, látnunk kell, lehetőleg minél többet.

Olyan környezettől idegen dolgokról mesélek, melyektől a lelkünk is feláll. Az első ilyen emlékem, elég késői, már bőven tinédzserkedtem, meg volt Aurórás pólóm. Egy e-book volt az igazi IRAtól. A magyar fordítást valami underground szervezet készítette, a lényege az volt hogy az én édesapám (aki már bőven kopaszodott akkoriban) 300 hosszú oldalban mesél nekem az ellenállásról, már amikor a politika csődöt mond, és Írországot csak fegyverrel lehet egyesíteni. Kocsibombák, konspiráció, termit, csempészés, emberrablás, szabotázs, és még rengeteg téma, amitől az igazi édasapám és édesanyám elkergetett volna, ha teheti. Elképesztően érdekelt, hónapokig rejtegettem egy titkos pendriveon, valahol a fiókom mélyén, a könyvek alatt.

Ugyanilyen élmény volt látni a nyugdíjast, aki bedobja a kopogtatócéduláját a feltűnő helyen lévő MSZP-s gyűjtőbe. Nem csináltam igazán jól, ugyanis már elsétáltam mellette, mikor leesett mire készül, és meg kellett fordulnom, hogy végignézzem. Az utolsó pillanatban, mikor becsúsztatta a maga kis támogatását Mesterházynak a résen, én vele voltam, az tagadhatatlan. Amúgy nem hiszek a nyugdíjasok elleni erőszakban, noha van néhány ismerősöm akik egy rendőrőrsön töltött éjszakát, meg fejenként 60.000 forintos kártérítést áldoztak egy vöröscsillagos öregre, aki ’56-ban állítólag gitárral kaszabolta népet a pesten.

Gyermekorvoshoz járok. Nem, az nem vicc, kikönyörögtem még néhány évet. Elég sokat vagyok beteg, és hiányozna az a minimális jóindulat ami az öregből árad, miért cseréljem el egy undorodó harmincéves kómás doktorra, akit annyira sem érdeklek hogy a megszokott antibiotikumot felírja. Szóval, a váróterem az Öregnél Doktor Bubóra van festve, minden főbb szereplő megjelenik, Csőrmestertől egészen Ursuláig. A zöld csempét, mely babamagasságban kötelező a hányás miatt, meg a helyi iskolások rajzai díszítik. Gőzöm nincs ki volt az a bunkó, aki fogta a Homokembert és feketeszénnel rajzolta le, hogy a maga háromszög orrával és zord tekintetével ijessze meg az amúgy is feldúlt kölyköket, akiknek az első injekció, amúgy is beleég az agyukba. Azaz állat a felelős minden félelemért, ami később majd feltör bennük a tű láttán. Mert az injekció ugye nem fáj, az anya megmondja, ha fájna, valójában a babák és a kicsik a homokembertől félnek.

Még egy alkalom jut eszembe, de édesapám, ahogy mesél a történelem általi hányattatásáról nem illik már a nyilvánossághoz.

Ezek ritka pillanatok mindig, mikor megemelkedik a mellkasunk, és érezzük, hogy jó felé megyünk. Ezeket ugyanis csak akkor vesszük észre, akkor tartjuk fontosnak, ha hibás döntéseink, meg a hullámaik által már nyugtunk van. Ha jó az irányunk, látjuk, ha nem akkor el kell kezdenünk gondolkodni, mit is rontottunk el. Egyszerű.

Három dolgot tartok elképzelhetetlennek egy párkapcsolathoz.

Az első a bizalom. Ez minden kapcsolat alapja, hogy nincs félelem benned attól, hogy mit fog tenni a másik. Ha bízol, nem jön elő a cinizmusod, nem elemezgeted magadban a társad mozdulatait. Igen ez egy ostoba állapot, egy eszményi állapot, de érdekes módon elképesztő kedves a szívnek. Ez maga a pihenés. Mikor csókolunk, csukott szemmel hogy kiszolgáltatottak legyünk, mikor csókolunk nyitott szemmel, hogy csak rá gondoljunk. Ezek a fázisok, mind mind a bizalmat rejtik.

A második az a minimalis ok, amiért van értelme tovább lépni, többet akarni a hétvégi dugásnál.

Harmadrészt egy egyszerű teszt: Megöleled, és jó.
Vannak dolgok, amiket szimplán ésszel, és farokkal nem érünk be. Stílszerűen, ezek mélyen vannak. Becsukja a szemét, átöleled. Az kell.

Valamelyik éjszaka mikor hánykolódtam. Mármint, akkor hallgattam Kossuthon egy műsort (arra könnyű elaludni) amiben egy történész értetlenkedett Grandpierre Attila aktuális könyvein. Tekintve, hogy jó tíz éve foglalkozik a témával burokban született hazánkfia, naná hogy a Történész úr nem konkretizált, csak értetlenkedett és gyalázott.

Egy popzenész könyvet ír az őstörténetről, és megnyomta a popzenészt, emlékszem pontosan, hogy köpte szabályosan a mikrofonba a szavakat. Az irigység beszélt nyilván belőle, mert hát egy szakmán kívüli hozzáértő írásait olvassák az emberek, míg az ő elméleteit csak az egyetemi könyvtárak tárolják egy sötét sarokban, papírként, szú- és molyeledelnek.

Nem tette fel a nyilvánvaló kérdést, hogy miért hiteltelenebb, és kevésbé keresett egy valóságos őstörténet, egy diplomás ember tényekkel alátámasztott írása, mint egy csillogószemű zenész ábrándja a sámánokról, meg a világfáról, meg hogy a Hunok.

A kérdés az, miért hitelesebb Grandpierre Attila?

Zenészként, művészként.

Mindenféle kapcsolat, még az ilyen történész-olvasó kapocs is bizalmon alapul.

Valószínűleg Grandpierre Attilában jobban megbíznak, mint a földhözragadt mta-s Történész úrunkban. Hiába nem ír Nibiruról, meg a sumér-magyar kontinuitásról.

hülye dolog hogy vasárnap este az ember a Pasikat nézi.

Nincs jobb.

Az irodalom balekokból áll.

József Attila tévedésnek köszönheti a pályáját. A „Tiszta szívvel” című verse ugyanis véglegesen elvágta a tanári pályától, egy utat hagyva neki. Ezt olyan fordulópontnak vette, hogy későbbi verseiben rendre utal rá, foglalkoztatja, hogy mi lett volna ha.
Ugyanis személyes ostobasága vitte bele a helyzetbe, hisz a vers objektív szemmel nézve, kihagyva a szegény szerencsétlen szerző toposzát ugyanis tényleges lázítás minden akkori érték ellen. József Attila ekkor már túl volt Istenkáromlás miatti perén (szintén vers) és még előtte állt a Medvetánc, meg a Döntsd a tőkét, ahol vérmázas álmait foglalja majd kötetbe, aztán bíróságra kerül, uszításért. Tudta, tudhatta, elképzelhette az emberek reakcióit, gondolhatta volna hogy iszonyatos támadásnak lesz majd kitéve.

Nem kellett volna megjelentetni!
A butaság, balekság az, hogy megjelentette az amúgy közepes versét, megtörve életpályáját.  Egy kész tanári pálya, egy tele has, egy meleg otthon, gyerekek más irányba terelték volna a boldogtalan szerzőnk verseit.

De mondhatjuk hogy a hülye szifiliszes Adyt, a hülye iszákos Krúdyt, vagy a darab faként sodródó hülye Szabó Lőrincet, vagy szerencsétlen hülye Csáth, aki beleőrült a pszichoanalízisbe meg drogokba.

Remek kérdés hogy szabad-e hülyének lenni bizonyos helyzetekben, remek kérdés hogy fontos-e néha nem racionálisnak lenni.

Mert akkor, az életben is csak balekok lehetnek.

Magasan kell kezdeni a bejegyzést: Nincs mindig hely az ember szívében.

Figyelni kell, hogy időnként dukdukfúló lázadók, meg a távolmaradók kiebrudaltassanak, különben a szív nehéz, és az meg lehúz. És ez pongyola, de kétségtelenül igaz.

A feladatünk annyiból áll, hogy ellenőrzük az átszállókat, hátha valami veszélyest visznek a fedélzetünkre.

És mindig tudnunk kell, pontosan mekkora egy bejegyzés.

elvette a kedvet a nátha.

Két dolgot adhatok azért.

Ady meg az áprilisit

Csáth Géza, meg az andalító hangú felolvasása.

Aztánj majd felgyógyulva jövök.

Talán a legzavaróbb érzés, ha csak kicsit értünk valamihez.

Na de hovagondol manci! Az én vonzalmam, nem hullámvasút.

Most például keresgéltem bookline-on, és az oldalsávban hírdeti magát Csernus Imre, hogy távsegítség, azoknak akiknek gondjuk van. Nem nézi hogy kinek, hogyan, és miért ad tanácsot, meg esélyes hogy leszarja, mondták a tévében  hogy a pácienseit is veri, szóval szívtelen-szőrös és rohadjon  el, végeredményben.

Aki beleolvas Csáthba, vagy bármelyik akkori szerzőbe aki túl közvetlenül használta a pszichoanalízist, azt taszigálja az olvasnivalója a tévedésbe.

Mert a pszichoanalízis, vagy épp a  viselkedés, mimika,mozdulatok megfigyelése elárulja, mi van a másik fejében.  Mi mást is akarnánk, mint azt a csodát, hogy értsük akár egy szemrándulásból is, ha partnerünket bántja valami. Aztán kibeszéltetnénk, és megértenénk elsőre mindent, eltanult empátiát mutatnánk, folyamatosan tartva a szemkontaktust. Könnyen megérthetjük a trükköket és használhatjuk.

Nem tudom hol olvastam, talán valami novellában, hogy ez az igazi mágia. Hogy a legnagyobb szemfényvesztések egyikével van dolgunk, és nem kedves emberekkel akik segíteni akarnak. Hiszen a vágy, meg az aljasság ott van minden srácban, aki rákérdez nőnél "mi bánt?".

Csáth úgy gondolta, hogy az analízis, még kis léptekben is olyan, mint egy operáció, s mint minden operáció, ez is veszélyekkel jár. Hogy ahogy a sebész mellévág és vér frecseg, úgy egy rossz szó tragédiához vezethet. Azok a "ragadozók" akik tudatosan próbálnak behatolni másik agyába, iszonyatos károkat okozhatnak.

Ők kontárok, a szó legszorosabb értelmében, néha én is közéjük tartozom.  Ha valaki próbálkozik olvasni bennünk, ha valaki a szemünk benézve hazudik, ha valaki nem a tüskéken áthatolva akar minket elérni, mind-mind bánthatóak. Arra bíztatok minden olvasómat, hogy bántsák őket, pusztítsák a kontárokat, monoklit az összesnek.

Aki nem tud eleget a témáról, felelőtlen, és köpni kell.

Láttam gyászoló májusfát. Olyan extrém történés ez, amiről nem szivesen beszél az ember, noha a depressziógyanús örökifjúság hajlamos hajszolni a szokatlan helyzeteket, pláne ha néző.

Az ugyanis, aki rövid(*), akit boldoggá tesz a tökéletes mozdulat, az eltalált fordulat vagy az olyan rövid és múló örömök izgatják mint egy szépen elkészített étel, melyet akár hajlamos hosszú perceken át alakítani magának, vagy könnyedén felfordítható az értékítélete, akiket vonz a sós, a nagyon édes, a nagyon savanyú, az ijesztően keserű, nos ők depressziósak mind. Ez nem szitokszó.

Rengeteget nevetnek ugyanis. Híján vannak legtöbbször minden ambíciónak, a jövőt értelmetlennek tekintik, és lelkileg sem lépnek túl a zabáló és haverokkal lógó micimackón, vagy épp a kúrógép önképen. Ők azok az emberek akik megpróbáljak önönmaguk az iwiwen összefoglalni, vagy épp hajlamosak belefeletkezni valami önző elfoglaltságba, lásd a kibaszott mámor.

A gyászoló májusfán, fekete kendő lobog, nincs rajt színes szalag. Ha lányt gyászol, hát lányt gyászol, és a gyásza legtöbbször kevesek számára érthető. A fehér törzs, és a zöld fateteje megszokott látvány. A fekete kendőt, meg csak azok veszik észre akik akarnak valamit. Pongyola megfogalmazás ez a tengődés ellentétére, meg az élétre, pedig az van itt.

* Rövid értsd: "Akinek rövid a farka", rosszabb eseteben pontosan 14,9 cm, ami a magyar átlag, az pedig megalázó, nem érdemel ilyesmit. Számukra az egyetlen mentsvár a hitgyüli. Vagy a rendőrlét.

A posztírás helyes metódusa nem kanonizált, csak onanizált. Nincs általános képlet, vagy módszer, mindenkit más indít be, mindenki másképp írja meg a bejegyzéseit.

Ritkán kezdem a címmel. Címet adni nehéz, sokszorta szinte lehetetlen,  hisz gyakori hogy az embernek gőze sincs mit  ír épp a mindenkinek, és a pármondattal korábban jelzett helyzet él, beleverheti bárki a faszát a végeredménybe

Rohan az idő, és csak görnyednek a sorok felett, meg szemben, mert képernyő.  Sokan úgymond megálmodnak valamit. Látni vélnek egy képet, találnak egy könnyű témát, magukban gondolkodnak a fordulatokon, meg a dallamon. Adni akarnak egy dallamot a bejegyzésüknek, szóljon az bármiről, brókerbotrányról, szívfájdalomról, erekcióról.

Persze a szufla kifogy, marad a stílus. Fontosak a példák, illetve hogy kire kicsoda-micsoda hatott. Malac! Ne tessék minket provokálni, kijelentéssel minthogy egyéni stílus.

A stílus eszköz, a szavak nem ujjlenyomatok. A nyelvünket lehet erőszakolni, lehet kifacsarni. A magyar anyanyelvünk könnyen áldozatául eshet a tollforgató geciknek, akik egyénivé akarják tenni, és a torzulás, a torzulás és a kár gyakorta felfoghatatlan, hisz eltanulják az olvasók az egybeírtszavakat vagy a hely telen tagolást, meg a hüjét.

A blog és az internet felszabadít, könnyebbé teszi a megnyílást, illetve az emberek kacérabbak. Nem a pontos szót használtam a pöcsre, mert az internet az embereket gyakran azzá változtatja. Ez a stílusukban is kijön.
Egy blogról, régen  azt tartottam, hogy a lélek kivetülése. Az őszinte blog ugyanis hitelesen adhatja vissza  azokat a változásokat és folyamatok amit végeredményben léleknek nevezhetünk, hisz szó sincs arról hogy az valami örök, és változtathatatlan lenne. A stílus lenyomata ennek, sokat mond a használójáról.

Teszem azt, az olvasást szándékosan nehézzé tevő, idegen, ritkán használt szavakat a körülményes mondataiba szövő bloggerről lerí, hogy nem őszinte. Ilyen-olyan okból nem akarja hogy írása könnyen érthető legyen. Ok lehet, ha nem kívánja, hogy valakik megértsék, vagy épp keresi azokat, akik megértik.

Akik pedig pongyolábban, másrészről közérthetőbben fogalmaznak, gyakran nem rejtenek magukban olyan rétegeket, amiért olvasni érdemes egy blogot. Ők rengeteg esetben emberként sincsenek sikerre kárhoztatva, mondom úgy, hogy valójában arról beszélek, hogy ők a világ balekjai.

Balek, persze kétes kifejezés. József Attila is egy balek volt csak, nem az élet császára, s dacára.

Egy bejegyzés szavai, a szók az íróban születnek meg, gyakorta oly nehezek hogy ujjak kopnak el tőlük, de kevésszer oly könnyűek, hogy pihék csaka publikumnak, és dacára mindennek, írni ugyanolyan lelki drog, mint bármi ami örömokozó.

Mint mikor egy lány pördül a hátunknak, s a haja még lobog. Csak ez nézegethető.

A blog programblog, s a pongyola megfogalmazás nem is kíván többet mutatni, ami.

Célok nagyrésze önös érdek. Létrehozni egy kis ékszerdobozt, megmosolyogtatni valakit, megtalálni a tökéletes fordítást Frank O'Hara Mayakovsky verséhez, mert nyilvánvaló, hogy ami van az nem kielégítő. Ó, és jól csinálni, az fontos.

Nem ez az első blogom. 2005 óta blogolok, s noha ez az első alkalom, hogy blogszolgáltatót használok, s szintén az első hogy nem a saját nevemmel (nicknevem)
írok. Noha szép eredményeket értem el indyben is, ideje bulvárosodni, meg írni a frankóról.

Kicsinálom, kicsináltam, az a régi név csak akadályozna, hisz az ismétlődés, illetve a hírhedtség bezárja a kapukat. Konkrét elképzelésem van, hogy milyen egy jó blog.

Hiszek benne, hogy nem a mikroblog, meg a kibaszott tumblr a lényeg. Hogy köldöknézés nem visz előre, hogy egy blog életszagú, s hogy egy blog nem foghat csajokat, hogy a mániákusblog nem lehet őszinte, és remélem, hogy a coolság, az angolszázság halmozása, meg hogy hetente posztolnak egy képet ahogy egy nő, épp nő, mármint szépen nő, nos az nem lehet jó blog, sem jó ötlet.

Se nem punk, a szó legszorosabb értelmében. A pimaszság, meg hogy valaki próféta, annak kéne vegyülnie egy blogban. Hogy Góg és Magóg fia, hogy mindig újat hoz, hogy a jóra törekszik, mert hiányt, betöltetlenséget, ki nem használt esélyt lát.

Egy jó blogger, javít a dolgokon. Elszállhatunk, bámulhatjuk a köldökünket, cibálhatjuk rézandrást hátszélért, meg véleményért, és mondhatjuk: egy új emberforma, ami nem közönyös!
Hogy a közönyt, és az érdektelenséget, kihagyta magából. Persze ez nem igaz, nem lett új életforma ahogy teltek az évek. A bloggerek csak bloggerek maradtak, a jó blogok meg letűntek, vagy átmentek mikroblogolni, mert az  menő, meg bede.

Ez egy jó blog lesz, meg napiblog lesz, és innen indul, ez az első bejegyzés, s informatív.

Sziasztok.

Még a hivatalos megnyitó szöveg előtt, hadd mondjam el a mai kálváriám, ugyanis annyira képtelen, hogy kételkedem én is hogy pontosan így, és amúgy zajlott le.

Néhány körülmény fontos, mint a szalagavató, meg a tánc egy kiszáradt színpadon.

Szóval lenéztem épp a mozdulat közepén, és egy 5-7 centis szálka állt ki az alhasamból. Apró szúrás, elkönyveltem hétköznapi flashnek. Ez olyasmi, mint mikor bedőlsz fizikán, hogy tankok jönnek át a táblán, vagy hogy elüt a Sütő Bt. kocsija, vagy hogy ú idomított fókákkal dolgozni.

Este meg a szúrás nyoma tényleg ott az alhasamon és lila, a seb, meg nagy.  Kibaszott dolog volt a bőröm alatt, meg rengeteg alvadt vér, és genny.

Ma megműtöttem magam, és ezt dolgozza fel mindenki: a betűrt ingen, és pólón át belém fúródott egy körömnyi darab fa. Tűvel kifordítottam a betokosodott (egy nap telt el) és gennyes sebet, majd megöntöttem alkohollal.

Most várok a vérmérgezésre illetve, hogy maradt-e még valami a bőrömben.

És ha konkrétan, pár centivel lentebb talál el a fa, mit szúrok át?